Az úgy volt hogy...
Volt egy fonókör Pilisszentlászlón. És mentem. Se rokkám, se orsóm, csak kíváncsiságom. Kézenfogva jött velem az ötéves Hanna talpig izgalomban. Anyuciiii, te is fonni fogsz? Igazán? Mikor? és Milyen lesz a fonalunk? És azt tényleg hazavisszük?
Záporoztak a kérdések.
Meg kell mondanom, rokkák reneszánsza ide vagy oda, azért nekem a kézi orsó volt az igazi révület. Néztem Anettet, ahogy a bemutatkozások alatt pörgette az orsóját, pókhálóvékony csipkefonal sodródott ki az ujjai közül, alig akartam hinni a szememnek, pedig hallottam már, milyen ügyes.
Megpróbáltam a rokkát is, szép is, jó is, egyszer biztosan szeretnék. Na de egy gyönyörű röppenő orsó, az volna az igazi...
És csodák csodája, délután közepére a gyakorlatlan ujjaim közül kisodródott egy gyerekmaroknyi fehér-sárga gombolyag.
Egyenetlen persze, meg helyenként túlsodrott, de hát az első méterek csak megvannak.
Hanna büszke volt, ragyogott a szeme, hozta haza a kincset. (Kerestük is hárman fél órán át, amikor nem találta, zokogott, s közben ott lapult a kicsiny zsebében.)
Napokig azzal aludt, szorongatta álmában, úgy örült neki.
Ez a bejegyzés azért is késett ilyen sokáig, mert nem akart megválni tőle a fotózás kedvéért sem.
A napokban kezembe akadt a kispárnája alól, eltettem a dolgaimhoz, hogy alkalom adtán készítsek egy képet róla. De lába kelt. Keresem bizonyítékát annak, hogy igenis én is fontam! Tényleg!
Na, hát akkor itt az ideje, hogy megismételd :-) és újra fonj!
VálaszTörlésmár írtam az Angyaloknak orsó-ügyben, hátha időben odaér a levelem:)
VálaszTörlés